Krabben, avagy a sylt rákok

A Listi kikötőben  minden kedden és pénteken lehet friss, főzött koktélrákokat venni egy helyi halásztól.

Paul’s Krabben-hirdeti a felirat a kis halászhajón és a bódén is. Paul 90 éves, de én csak hatvannak gondoltam, biztos a sós levegő konzerválja és tartja fitten. 

A mai napig kimegy a tengerre, és halászik.

Szerinte a krabben akkor a legfinomabb, ha a sós tengervízben megfőzi, és nem ízesíti semmivel. Mintha mogyorót majszolnának vagy chipset, úgy eszik a turisták is zacskóból a finom falatokat.

Paul megtanít arra, hogy a rákot a fejétől a harmadik szelvénynél kell megtörni, 2 mm-t előre, 2 mm-t hátra kell mozdítani a páncélt, majd a farokrésznél kell meghúzni, és egyből kicsúszik a finom husi, amit egyből bekaphatsz.

Vettem is ma fél kg pucolatlan falatkát, pár tésztavacsihoz elég is lesz nekünk.

Egy részéből most készítettem aszalt paradicsommal bolondított tésztát, a többi pedig a fagyasztóban várja a sorsát.

Ha szeretnéd nyomon követni, mi mindent sütők-főzök Sylten, akkor kattints a Szilvaszemmel a világ oldalamra.

A paradicsomos rákos tészta receptjét itt olvashatod.

Vándordűnék

Tényleg vándorolnak a dűnék? Mit is jelent ez?

Listen több helyre ki van írva, hogy Wanderndünen, vagyis vándor dűnék. De hogy vándorolnak, és hova? Hiszen növények vannak a homokon, meg házak a közelben.

Pedig ezek a homokdűnék igen is vándorolnak, mozognak, több tízezer éve. A szél felkapja a homokszemcséket és viszi is tovább.
A középkorban hiába próbálták a dán királynak megírni a helyi parasztok, hogy nem tudnak földet művelni, mert a szél elfújja azt, az adókat nekik is fizetni kellett.

Mára három hatalmas dűnét hagytak meg a természetvédelmi területen, hogy a saját útjukat járják, ezek összesen kb. ezer méter hosszúak és 32 m magasak.

Thomass Mann még sétálgathatott köztük, nekünk már csak messziről lehet gyönyörködni a Szaharát idéző homokban.
A parti kisebb dűnéknél mi is érezhetjük, mekkora erő rejlik a természetben, milyen erős egy-egy homokszemcse, ha azt a hatvan kilometer per órás szél csapja a vádlidnak. Az egyik oldalon hatalmas hullámok, a másik oldalon örvénylő homok, az ember ilyenkor kisebb, bármelyik homokszemcsénél.

A dűnék oldala ugyanolyan hullámos, mint a víz, a tetejükön, oldalukon fűfélék, a szigeten beljebb pedig vadrózsabokrok. Ezekkel kötötték meg a 19. század végén az itt lakók a homokot, hogy ne veszélyeztesse a házaikat, falvaikat.

Ma már műholdfelvételeken tudják nézni, milyen irányú és mértékű a dűnék elmozdulása.

A szél a szigeten nyugatról fúj, így a kisebb dűnék nyugatról keletre vándorolnak, és egyszer csak eltűnnek a tengerben.

Ha  valaki le akarja modellezni, hogyan lesz egy harminc méteres fal egyetlen apró homokszemcséből, akkor egy kődarabra vagy kiálló gyökérre tegyen homokot, és lassan fújja rá a többit. Aprólékosan építkezik a természet is, minden egyes szemcsét külön hord rá a dűnékre a szél a tenger felől.

A növényzet a dűnék szélmentes oldalán kezd kialakulni, egy apró fűmag is idekerül valahonnét, és máris megkapaszkodik a talajban.

Mesebeli díszlet épül, de ez a valóság. Kék, zöld, homokszín.

Ezernyi árnyalatban, minden napszakban másképp pompázik.

A legészakibb csücskön

Ellenbogen a sziget és egyben Németország legészakibb része. Átlátni Dániába, a vízben fókák úszkálnak, ami utal a hőmérsékletére. Persze, fókát fotózni nem egyszerű, amire előveszem a fényképezőt, addigra a víz alatt vannak újra.

Vagy egy keskeny, fizetős úton lehet eljutni a sylti Ellenbogenbe, vagy gyalog.

Autóval sokkal kevesebbet látni, ezért esett a választásunk egy kb. 2 órásra saccolt kirándulás mellett. Jóval több lett, a homokban, a szélben nem lehet úgy haladni, ahogy egy aszfaltos úton.

Itt jelezném, hogy a filmekben gyakran mutatott tengerparti homokban egymáshoz rohanó, könnyedén libbenő szereplők a képzelet szüleményei, a valóságban ugyanis vagy elsüllyedsz a száraz homokban, ami jó esetben forró a naptól, vagy cuppogsz a még hullámoktól nedves parti részen. Átmenet nincs, könnyed mozdulatsor sincs.

Ha pedig a szél is fúj, akkor néha úgy érezni, hogy minden lépéssel az életünkért küzdünk az örvénylő homokszemek között.

A víz is tartogatott meglepetéseket, míg hosszú percekig csak a bokámat nyaldosta egy-egy hullám, olyan váratlanul terített be derékig aztán, hogy mukkanni se volt erőm. Persze, hogy a feltűrt szárú farmer csurom víz lett, ráadásul a sótól és a ráragadó homokszemcséktől egyre nehezebb.

A dűnék mögött világítótornyok jelzik a hajósoknak az utat, ezek elég kicsikék ahhoz képest, mint amire számítottam. A dűnék között nyulak, birkák és persze kiránduló emberek.

Ez a félsziget a kytosok és szörfösök kedvelt helye, legalább 60 km/órás szellő lengedez errefelé. A nyugati oldalon fürödni sem lehet, annyira kiszámíthatatlan lehet a partszakasz.

A húsz fokot is jóval kevesebbnek érezni, simán polárpulcsiban és pufimellényben gyalogoltam, fejemen kapucnival. Ez az esőben is jól jött, mert a szél nem fújt ki minden felhőt a fejünk felől, jól bőrig is áztunk, nem volt hova beállni a zápor elől.

Ellenbogen ma magántulajdonban van, először az 1200-as években említik az oklevelek, a dán királyság része volt.

1923-tól természetvédelmi terület, hogy ez a legészakibb csücsök eredeti pompájában maradhasson az unokáink számára is. És valóban, a túrázók itt nem szemetelnek, nem borítják az árokba a maradékokat, csak a bárány és nyúlbogyók veszélyesek, amibe nem jó belelépni.

Ellenbogenben egymást váltja a tenger, a sivatag és a pompázó zöld legelők, a felhők összeérnek a kék vízzel, a homokszemcsék őrült táncot járnak, a fókák a vízből, a birkák pedig a vadrózsabokrok közül nézik értetlenül az embereket, mit is keresnek errefelé.

Én tudom a titkot. A nyugalmat keresik. Hogy csak a szél és a víz hangját hallják, hogy érezzék a porszemek erejét, hogy egy-egy lekerekített kavicsot zsebre rakva magukkal vigyék ezt a hangulatot.